A receptek tipikus stílusáról

február 25, 2008, fidel_gasztro
Szalonbeszélgetések: a legfinomabb ínyencségekről



Válaszféleség Cs. kisasszonynak

Kioktattak a minap, hogy a receptek nyelvezetére a személytelen, személyragok nélküli nyelvhasználat jellemző. Volt ez mindannak a folyománya, hogy szóvá mertem tenni, hogy nem igazán csípem a lecsupaszított nyelvezetet, és bár nem vagyok a barokk körmondatok híve, szeretem, ha nyelvtanilag helyes egy szöveg, vagy ha mégis másképp lenne, legyen annak a helytelenségnek egy jól meghatározható célja, és ne a puszta vagányság és a „wannabe cool” életérzés.

Az eszmecsere megtekinthető a Van benne kakaó? c. bejegyzés hozzászólásai között.

Nos, mit tesz ezek után a jólnevelt ember: visszavonul, elgondolkozik, hogy az, amit megélt, tapasztalt, és eleddig olvasott, mind illúzió volt-e csupán? Én legalábbis nagyon gondolkodóba estem. Amatőr főző-sütő emberke módjára, sznobságból tartok otthon néhány szakácskönyvet, bár többnyire csak azért, mert jól mutat a polcon, nem mintha recepteket olvasnék. Úgyhogy elkezdtem leszedegetni őket egymás után, hogy lássuk, milyen is a “receptek tipikus stílusa általában”.

Az első, ami kezembe akadt, egy 1935-ös kiadás, Az ínyesmester 1000 új receptje, az Atheneum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat gondozásában. Találomra ütöttem fel, szemem megakadt az olasz gyümölcskenyér receptjén. Lássuk csak:

15 deka porcukrot habosra kavarunk 8 tojássárgájával. Lassanként hozzávegyítjük a tojások kemény habbá vert fehérjét, 15 deka lisztet és 30 deka, apróra vagdalt, mindenféle cukrozott déligyümölcsöt. Hosszúkás, vajjal kikent formát kibélelünk fehér papírral, aljára a forma alakjának megfelelő ostyát helyezünk, ráöntjük a keveréket és lassú tűznél megsütjük. Kivéve, papirossal együtt kiemeljük a formából, a papirost lefejtjük róla és még melegen bevonjuk fehér citrommázzal. Ujjvastagságú szeletekre vágjuk.

Undorral vetettem el magamtól ezt az ódon nyelvezetű szakácskönyvet. Hihetetlen, mennyire nyakatekerten, mondhatni magyarul beszéltek és írtak a múlt század elején.

Másodikként Incze Fejér Anikó Érdekességek szakácskönyve c. munkája került elő éjjeliszekrényemről. Ezt is találomra lapoztam fel, és egy bizonyos Metternich módra elkészített hátszín receptjére bukkantam, miszerint: „…a húst kiverjük, megsózzuk, borsozzuk, mindkét oldalát megsütjük, majd egy kis húslevessel tovább pároljuk, míg teljesen meg nem puhul. A darabokra vágott gombát a finomra vágott petrezselyemzölddel együtt vajban megpirítjuk, majd hozzáadjuk a tejszínt és simára keverjük. Tálaláskor a rizst kirakjuk egy ovális tálra, erre fektetjük a hátszínszeleteket, s az egészet leöntjük a gombás-tejszínes mártással.”

Ezt a régies nyelvezetű könyvecskét is arrébb löktem, túl cirádás, és ebből kifolyólag nem elég „praktikus és tömör”.

Harmadikként, profi főző-sütő emberkék számára már klasszikusszámba menő, számomra viszont alig ha valamit is mondó Erdélyi lakoma c. könyv került a kezembe. Bizonyos Kövi Pál nevéhez fűződő fércmunka lehet ez is, mert ebben is nyelvtanilag helyesek a receptek mondatai. Ki hallott még ilyet, hogy: „A káposztalevet, hogy ne legyen túl savanyú, ízlés szerint felhígítjuk vízzel. A káposztával együtt feltesszük a tűzre, s miután felforrt, húst vágunk bele apró kockákra. Egy fej hagymát is apróra vágunk, beletesszük a fövő vízbe. Így főzzük, amíg a hús megpuhul. Akkor a velőt beletesszük, és adunk hozzá egy liter léhez számítva 1-1 kanál rizskását is. Kevés piros rántást keverünk hozzá, amelybe egy kis paprikát és borsot teszünk. Még egy ideig lassan főzzük, hogy a rizskása szét ne főjjön.”

Gergely Éva Erdélyi ízek c. munkája szintén a lakásban hányódott, most végre rá is sor került. Egy undorítóan körülírt nyúlgerinc receptjére tévedt benne a szemem, miszerint: „a nyúlgerincet megtűzdeljük szalonnával, megsózzuk, tepsibe tesszük. Rárakjuk a tárkonyt, petrezselyemszálakat, babérlevelet. Két óra múlva a fűszereket leszedjük, a húst leforrázzuk zsírral, kevés tejfölet öntünk rá és a sütőben megsütjük szép pirosra, közben gyakran locsolgatva saját zsírjával. A zsírban még forralunk tejfölet, és a felszeletelt húsra öntjük. Burgonyakörettel és piros áfonyával tálaljuk.”

Még jó, hogy eddig sem vettem elő ezeket a szakácskönyveket, mert hiszen – mint azt most már volt szerencsém megtudni –, nem a „receptek tipikus stílusában” íródtak, és mint ilyen, gondolom nem sokat érhetnek.

No de biztos az a baj velük, hogy régiek, és erdélyiek, gondoltam én. Kihalásztam a porból Jamie Oliver A pucér szakács c. könyvét. Na ebben a ragozásnak, a nyelvtanilag korrekt mondatoknak még hamva se lesz, reménykedtem. De ismét csalódnom kellett. A lassan párolt fűszeres báránycsülök elkészítésének módját itt sem a „receptek tipikus stílusában” tárgyalja Jamie barátunk, hanem így: „ízesítsd a báránycsülköt tengeri sóval és frissen őrölt fekete borssal. Zúzd össze mozsaradban a koriander magvait a szárított csilipaprikával, és keverd össze a felaprított rozmaringgal meg a szárított majoránnával. Hengergesd meg, jó alaposan belenyomkodva a csülköt a fűszeres elegybe, majd kanyaríts rá bundát lisztből (…)” És folytathatnám, de minek, hisz ez a recept sem a „receptek tipikus stílusában” íródott.

Ahol egy Jamie Oliver szakácskönyv van, még akad egy vagy kettő alapon az … és egyszerűen csak főzz! című is a lakásban hányódott. Ismétlem, csak sznobságból, ha valaki hozzám jön, hát hadd lássa! A lényeg, hogy bár ez utóbbi pár évre jelent meg A pucér szakács-ot követően, Jamie még mindig nem sajátította el a “receptek tipikus stílusát”, hisz ilyeneket ír, hogy: „a sóval-borssal meghintett hátszínszeleteket nagyon forró serpenyőben süsd át közepesen, vagy ahogy szereted. Helyezd egy tálra őket, hadd pihenjenek két percig, közben sós forró vízben főzd puhára a zöldségeket. A még forró hátszínt locsold meg a szójaszósszal, szórd rá a fokhagymát, a gyömbért, a chilit, a zöldcitromot vagy a citrom levét meg az olivaolajat. Ha a zöldség megfőtt, dobd szét két tányérra, fektesd rá a hátszínszeleteket, és öntözd meg a pihentetőtálra csordult levével.”

Ezek után higyjétek el nekem, hogy Jamie az Olasz kaják című könyvében sem igazán vágja a “receptek tipikus stílusát”, pedig az már 2005-ben jelent meg. Egy egyszerű bruschetta receptet több soron át taglal, míg aztán az olvasó esetleg megkívánja, és pfújjj!, egy recept tuttira megbukott, ha eléri, hogy a nyál a szádban összefusson. Nem ez a “receptek tipikus stílusa”! Mert hogy néz az ki, hogy: „ a körülbelül egy centi vastag szeletekre vágott kenyeret faszenes grillen pirítod meg, de otthon a konyhában egy bordázott serpenyő is megteszi. Ezután könnyedén dörzsöld be egy félbevágott fokhagymagerezddel, permetezz rá egy kevés finom extraszűz olivaolajat, és hintsd meg sóval, borssal. Amit rápakolsz, az lehet szerény, vagy gazdag, ahogy úri kedved tartja, felaprított zöldfűszerektől vagy bazsalikommal elkevert tört paradicsomtól kezdve egészen a pácolt zöldségekig vagy a pazar sajtokig, sőt akár a mesésen omlós rákhúsig. Csak egyetlen szabály van: bármi kerüljön a bruschettára, legyen finom, friss és gondosan elkészített.” Hogy miért kell ennyire agyonragozni, nem értem. Nagy amatőr lehet ez a Jamie is, ha még a “receptek tipikus stílusát” sem ismeri!

Van elfekvőben egy ázsiai szakácskönyvem is. A remény hal meg utoljára alapon (bár újabb vélekedések szerint ez Chuck Norrisra igaz), ezt is felütöttem. Gyönyörű szép képek találhatók benne, kizárólag csak ezért vettem meg. Reménykedtem, hogy legalább ebben megtalálom a “receptek tipikus stílusát”. De nem, emberek, nem és nem. Ebben is magyarul íródtak a mondatok, a ragozás nem személytelen, és nem harmadik személy, nyelvtanilag minden helyes benne, ami a “receptek tipikus stílusára” nem jellemző, mint azt volt szerencsém megtudni a napokban. Kétségbeesetten kezdtem el szörfölni a világhálón, reménykedve, hogy bár egyetlen egy receptet találok, mely a receptek tipikus stílusában íródott, de még mai napig egyet sem találtam, azt az egy kakaóskávét és még néhány bladiméris írást leszámítva.

Hagyjuk, barátaim, a nyelvújítást és a nyelvrontást azokra, akik öntudatlanul újítják és rontják azt. Mert mit ér az a recept, melyet olvasva nem érzel kényszert, hogy széket húzzál a hűtőszekrény elé, és elötte felejtsd magad? Mit ér az a recept, mely egyben nem érdekes, izgalmas olvasmány is? Aki szívből szeret sütni és főzni, jól tudja: semmit!

Végezetül álljon itt egy idézet:

„[…]A bolondot azonnal föl lehet ismerni. A bolond olyan ember, aki buta, de nem tud trükköket. A buta igyekszik bebizonyítani azt, amit állít; a logikája sántít, de van logikája. A bolond viszont fütyül a logikára, ő rövidzárlatokkal dolgozik. Neki bármi bármit bizonyít. A bolondnak rögeszméje van, és szerinte az égvilágon minden őt igazolja. Jellemző, milyen fesztelenül bánik az indoklás kötelességével, mennyire hajlamos úton-útfélen a megvilágosodásra.” (Umberto Eco: A Foucault-inga)



* pontos átlag: 3.75

Hozzászólások

2 megjegyzés » “A receptek tipikus stílusáról”

  1. humm » június 16, 2008 04:50

    Ezt eddig nem vettem észre… Gratulálok, könnyesre kacagtam magam.

  2. Hajdu Zoltán » június 21, 2009 12:16

    Barátom!
    Végre valaki észrevette!
    A hátamon feláll a szőr, amikor olvasom, hogy Lajos Mari “FEHÉRRE” pirítja a húst, majd
    “LESÜTI”.A szalonnát “zsírjára” süti. A többes szám első személy használata, mintha együtt főznénk. Nem is beszélve a közepes fej hagymáról, meg egy csipetnyi sóról. Meg még sorolhatnám,de már így is háborog A nyelvi és értelmi gyomrom.

Szólj hozzá!





Biztonsági kód

Szalonbeszélgetések